2020. augusztus 24., hétfő

Kis pötyögés

 Örülök, hogy létezik ez a blog. A nosztalgia szó, úgy érzem, gyenge az érzéseim leírására. Fura belegondolni, hogy ma hol tartanék az életben, ha folyamatosan foglalkoztam volna az írással.

Az elmúlt években az életemnek más területei változtak. Egyedül a laptopom maradt ugyan az, ő is rendesen köhög már. Új hely, új élet. Az elmúlt két évben jóformán másokért éltem, én valahol elvesztem a munkában, és az új emberekkel való élethez adaptálódásban, csalódásokban, régi "barátok" szelektálásában. Rendesen bele is betegedtem. Szó szerint. A testünk jelez, ha rossz életet élünk. Időbe telt, mire hallgatni mertem rá.

Most a nyakamba szakadt a szabadság. Csak én vagyok és a gép. Tisztábban, mint valaha. Itt a lehetőség, hogy újra írjak, és elérjem azt a célt, amiért ezen a blogon annyit nyafogtam.

De elfelejtettem, hogy kell.

Hogy csináltam régen?

Azért fogtam bele ebbe a bejegyzésbe, hátha sikerül felidézni. Elkap a lendület, és kipörög az ujjamból egy regény.

Már egy kis novella is király lenne.

Kezdetnek ez a kis pötyögés is megteszi...

2016. december 27., kedd

Húha!

Azt nézem, hogy bejegyzés egy szál se már jó sok hónapja, de látogatók azok vannak. :) Nemsokára Aranymosó. Vagyok olyan ügyes, hogy a regényem két fejezeten áll. A laptopom billentyűzetébe vizet öntöttem, zárlatos lett szegényke. Az asztali gép klaviatúrája meg defektes. Minden az ellen dolgozik, hogy szombatig befejezzem szerencsétlen történetet. Talán jobb is. Hiszen beadhatom most összecsapva, vagy jövőre rendesen kidolgozva. Azért fáj érte a szívem.

De mit aggódom? Most ment ki egy novellám korrektúrája. Egy hónapon belül a kezemben lesz kiadva.

A kisregényem meg átjutott a Fantorzió első körén. Mikuláskor elsőként került ki az első fejezet fele az oldalukra. Ez volt a legtöbb kommentet kapott részlet. Ha elég ügyes voltam, kiadják. És ezt már honorálják is. (Akit érdekel: hatodikai bejegyzés jelszó: kasza, azonosító: wp azonosító jelszava wp Kicsit megbonyolították az elérést, de oda se neki.)

Megjárom a szamárlétrát: novella, kisregény, regény...

A hetes amúgy is királyabb szám. ;)


2016. március 4., péntek

Szegénykém



"Térdemet a mellkasomhoz húzva lekuporodtam a csapóhíd írisze mellé, fejemet összefűzött karjaimra hajtottam."

Szerencsétlent most úgy megölelném!

Már egy ideje tart a Ceres novellaíró pályázata, és a novellám első tízezer karaktere eddig jól szerepel. A folytatáson dolgozom, és szegény srác egyre elesettebbnek tűnik benne. Elkapott az az úgy megölelgetném érzés, amit nem lehet beteljesíteni, mert szegény Cicafiú nem létezik.

De ez az érzés jó, mert ha kedvelek egy karaktert, könnyen dolgozok vele. Ma is sokat írtam. A második fordulós plusz fele meg lett.

Közben rálestem az Aranymosásra is. Még néhány hét, és kezdődik a következő szakasz, és az én regényem első részlete még mindig nem került ki.

Parázom.


2016. február 25., csütörtök

Nosztalgia

Találtam egy elfeledett mappát a külső winyómon. Lapult benne néhány megkezdett írás, úgy nekiesnék mindnek, hogy befejezzem őket! Mintha az olyan egyszerű lenne. Jó volt kicsit nosztalgiázni. Ez például szerintem egy tök érdekes kezdés volt, bár egy-két dolgot még át kell írni benne:



Évezredekig figyeltelek benneteket, és még így se tudtam megmondani, hogy mi lesz a harc vége. Titkon szurkoltam nektek, pedig az Alkotóm pártatlanságra intett. Túl sokáig éltem közöttetek ahhoz, hogy a szenvedéseteket látva semleges maradjak. Időben hosszú, és többnyire eseménytelen utat tettem meg idáig, ezt mind nem mesélném el nektek. A történetet ott kezdem, ahol a végső harc valójában eldőlt.

Sok könyveteket elolvastam már, és így visszagondolva sablonosnak tűnhet, ha azt mondom, hogy Rea átlagos lány volt. Hamar megállt a növésben, így többnyire mindenkire felnézett. Ő maga lepődött meg legjobban, ha meglátta valakinek a feje búbját. Seszínű haja ritkán szabadult ki a copfjából, vagy a hevenyészett kontyából éppen mihez kapott kedvet. Senki sem vádolhatta soványsággal, és szemmel láthatóan a sportot is messze elkerülte. Mindezzel együtt kövérnek sem mondanám, csak éppen egy kicsit puhának.
A kedvenc kávézójában ült, szomorú, barna szemeivel a kihűlt kávéját bámulta. Néha kavart rajta egyet, de nem kortyolt bele. A tanácstalanság minden erőt kivett belőle.
Sóhajtva pillantott az obszidiánjára, hogy megnézze, barátnője mennyit késett. A kis kőlap jobb felső sarkában pörgő számok szerint egyre többet.
Hosszú, kétségbeesett percek teltek el, mire Tia berontott a hely üvegajtaján. A bájos, göndör, szőke leányzó gyorsan körbepillantott, hogy megkeresse Reát, azután szerzett magának egy kapucsínót, és csatlakozott hozzá.
A szőke lány már alig várta, hogy a kedvese legújabb, szerinte eddigi legromantikusabb gesztusát a legmélyebb részletekig menően elmesélhesse, de látva régi barátnője arcát, inkább csendben maradt. Nagy bajt sejtett, és ahogy Rea nagy nehezen felülemelkedett a rátelepedett csenden, kiderült, jól sejtette.
Ettől még nem dől össze a világ! Jövőre újra felvételizhetsz.
Tudom morogta Rea sírós hangon, miközben azt kívánta, bár tényleg olyan egyszerűen alakulnának a dolgok, ahogyan azt a másik lány látja. De a ponthatárok mindig ilyen magasak lesznek. Ha be akarok jutni, több pontot kell gyűjtenem. Kellene egy nyelvvizsga, vagy valami, amit beszámíthatnak, de nincs pénzünk tanfolyamokra. Ha nem megyek egyetemre, akkor meg munkát kell találnom, de ilyen semmi végzettséggel, nulla tapasztalattal szerinted ki venne fel?
Kínos, gondolkodó csend telepedett az asztalukra.
Talán valami kevésbé népszerű szakot kellene választanod… vonta meg a vállát Tia és arrébb tolta a kiürült bögréjét.

2016. február 19., péntek

#

Ajj, megint a nagy fa. Harmincezer leütés soknak tűnhet, de nem az.

Agyalok...

Agyalok még azon, hogy melyik írásomnak lehetett még nagyobb visszhangja, de egy se jut eszembe. Mármint kettő történetre emlékszem, ami Őrzőékkel egyenrangú, de az egyik, szegény Naplopó nem aratott akkorát, a generálos cucc meg még rejtve van a nagyközönség előtt, mert antológiába készül bekerülni. Illetve ott van még Dali, de az ő története más közegben lett publikálva, ami kisebb közönséget ért el, kis példányszámban nyomták. Kisebb fantasy novellák voltak még, meg az Istenek bölcsője, de arról azóta nem hallottam, hogy beküldtem. A rémkertes horrornovellám e-könyvben lóg a neten, de szerintem az se jutott el sok emberhez.

Hm...

Lesz itt még munka bőven.

Az a baj, hogy kevés a nagy közönséget elérő felület, én pedig kifutok az időből.

Cuki!

Ez de cuki!

"Takács Alexandra: Majomszármazékkal a világ ellen
Élő, lüktető, aránytartó nyelvi humorral megalkotott sztori. Incifinci életkép egy Őrző (az őrzőség) mindennapjaiból. Élvezetes novella, olyannyira, hogy ha kényszerítenek, akkor sem tudtam volna félbehagyni az olvasást. A narrátor humoros „ki- és beszólásainak” köszönhetően a karakterek ízesek, jól megkülönböztethetők egymástól."

Erre az értékelésre véletlenül bukkantam rá. Ez volt az első pályázatos novellám, és kellemes érzés látni, hogy két év távlatából így visszaköszön. Most kicsit elkezdett hiányozni Őrző, de majd, ha sorra kerül, vele is foglalkozom.

Kicsit meghatódtam.